Kijelzőkalibrálás [1]

Kiegészítés: 2017. október 2.

Mielőtt a „Hogyan kalibráljam a monitoromat?” kérdés taglalásába belemélyednénk, elkerülhetetlennek látszik röviden (?) beszélni legalább az additív színkeverés elvén működő bármely elektronikus megjelenítő eszköz kalibrálásáról. Természetesen ebbe a csoportba tartoznak a monitorok is, ám a különböző rendeltetésű kijelzők kalibrálása nem egészen egyforma módon történik. Nem beszélve a kamerákról, szkennerekről, nyomtatókról.

Ha a kalibrálást – azaz egy kijelző lehető legpontosabb beállítását valamely választott vonatkoztatási rendszerhez képest – tényleg meg akarjuk érteni, és nemcsak a folyamat szokásos mechanikus leírására szorítkozunk, meg kell ismerkednünk olyan fogalmakkal, mint a szín és jellemzői, a színtér, a színtartomány (color gamut), a színhőmérséklet és korrelált színhőmérséklet, a gradáció, a gamma, a kontrasztarány stb.

Színinger és színérzet

Sajnálatos módon a „szín” szót két teljesen különböző fogalom jelölésére használjuk. Ez hosszú évszázadokon keresztül megnehezítette a színek valódi megértését még a tudomány emberei számára is. Az elektromágneses hullámok egy fölöttébb keskeny tartománya vagy ennek részei színingerként érkeznek a szemünkbe, majd ezek az ingerek – most nem tárgyalandó módon – központi idegrendszerünkben létrehozzák a színérzetet. (A magyar szaknyelvben ezt színérzékletnek vagy színészleletnek is nevezik, de én ezeket erőltetettnek gondolom.) Még pontosabban: a színérzetet a szemünkbe jutó fényinger kelti, a színinformációt a fény hordozza.

A közismert ábra: az elektromágneses hullámok, és ezen belül a fény spektruma. A fény (fizikai értelemben) az elektromágneses sugárzásnak egy rendkívül szűk, néhányszáz nanométeres tartománya. A különböző hullámhosszúságú összetevők vagy ezek keverékei az emberi látórendszerben színérzet kiváltására képesek. Az ezerszer látott ábra annyiban csupán szemléltető jellegű, az elektromágneses sugárzás adott tartománya önmagában nem színes, sőt fénye sincs, ez csupán az élőlények (pl. az ember) erre alkalmas érzékszervével való kölcsönhatásában értelmezhető. Természetesen egy sor élettelen anyag is érzékeny lehet a sugárzási tartomány valamely részére (pl. a fényérzékeny ezüstvegyületek vagy a röntgensugárzásra érzékeny emulzió). Az emberi fényérzékelés/színérzékelés tartománya a szakirodalomban 360 – 830 nanométer, de a széleken a színérzet szinte teljesen megszűnik. Ezért a gyakorlatban a legtöbbször elegendő a kb. 380 – 700 nanométeres tartománnyal számolni. Az ábrán látható színinger-skála a spektrális színingerek folytonos sokasága, amelyet képernyőnk természetesen csak korlátozottan képes megjeleníteni

A színinger egy fizikai hatást reprezentál, a színérzet pedig eredendően szubjektív, pszichikai jelenség (mint fiziológiai, biokémiai, neurológiai folyamatok végeredménye). Persze elődeinket nem kárhoztathatjuk, hiszen a fény elektromágneses természetét kb. 150 éve ismerjük, az érzetekkel foglalkozó pszichológia pedig még ennél is fiatalabb. Mivel a fény és a színek elválaszthatatlanok egymástól, csak akkor indokolt a fényről külön beszélni, amikor a színektől elvonatkoztatható jellemzőit vizsgáljuk. Tehát a “fény” fogalma ugyanúgy jelentheti a fizikai jelenséget is (fényinger), és az érzékelés eredményét is (fényérzet).

A színinger – akár fizikai sugárzásként, akár pszichofizikai megközelítésben (lásd később) – mérhető és számszerűen jellemezhető, a színérzet – mint szubjektív, mértékegységekkel nem leírható jelenség – értelemszerűen NEM. Mégis, a színérzet és a fizikai színingerek között lehetséges matematikai kapcsolatot teremteni. De hogyan? A kiutat az jelentette, hogy az emberi látásnak a hullámhossztól, illetve a spektrális összetételtől függő fény- és színérzékenységét (ami abszolút mennyiségi értelemben nem, de relatív értelemben, összehasonlító mérésekkel vizsgálható volt), több észlelő személy ítéleteinek elemzésével, és ezek „átlagolásával” meg lehetett határozni.

Ez fontos lépés volt a fény- és a színmérés irányában. Az összehasonlításos világosságérzékenységi (luminous efficiency) és színegyeztető (color matching) vizsgálatok során az is megmutatkozott, hogy ha vannak is eltérések az egyéni érzékenységekben (és akár negy eltérések is lehetnek), egészséges felnőtt egyéneknél „elég jó” az egyezés. Ráadásul ehhez elég volt néhány, esetleg tíz-húsz vizsgálati alany (lásd pl. Guild és Wright egymástól független color matching vizsgálatai az 1920-as évek végén). Azért azt tegyük hozzá, hogy elvben sohasem tudhatjuk meg, hogy embertársaink pontosan mit éreznek adott hullámhosszúságú vagy spektrális összetételű fényinger hatására. Viszont ugyanaz az (egészséges látású) ember a színek egyformaságát nagy pontossággal meg tudja ítélni, illetve raffinált mérési módszerekkel a világosság relatív változása és elég pontosan kimutatható.

Ez vezetett az ún. szabványos észlelő (standard observer) fogalmához, amely („aki”) jellemezhető azokkal a fény- és színmérő (fotometriai és kolorimetriai) súlyozó függvényekkel, amelyekkel pontról pontra meg kell „szorozni” (ha folytonos tartományról van szó, akkor integrálni kell) a fényinger vagy színinger egzakt fizikai mennyiségekkel kifejezett (radiometriai) jellemzőit. Pl. a wattban mérhető fényteljesítményt látásunk (pontosabban a szabványos észlelő “látásának”) spektrális világosságérzékenység függvényével pontról pontra „megszorozva”, azaz integrálva, lumenekben kapjuk meg a fényteljesítményt. A lumen már ún. pszichofizikai jellemző, hasonlóan a többi fotometriai mennyiséghez.

Így a fényingert/színingert a fizikai „tartományból” átemeltük az ún. pszichofizikai „tartományba”, amely már tükrözi az emberi látás átlagos jellemzőit, ugyanakkor mérhető mennyiségekkel dolgozik. Ez egyfajta objektiválása az érzetjellemzőknek a fény- és színmérés érdekében. Nagy eredmény, de a pszichofizikai jellemzőket továbbra se keverjük össze az érzetjellemzőkkel. (Mellesleg, színérzet létrejöhet fényinger nélkül is, pl. a szem megnyomásának vagy sérülésének hatására, vagy álmunkban stb.)

Ebben az írásban legnagyobbrészt a színingerekre gondolunk, amikor a szín szót használjuk (hiszen bármiféle kalibrálás számszerű méréseken alapul). Ha mégis az érzetek területére merészkedünk, azt külön jelezzük. Tehát ebben az írásbanitt és pl. a színdiagram jelentése színinger-diagram, a színkoordináták jelentése színinger-koordináták stb. lesz. Azonban tudatában kell lennünk annak, hogy számunkra, emberek számára (és más élőlények számára) a szín valójában érzet.

A színérzeteket három független tulajdonsággal, a színingereket pedig ezeknek megfelelő három független pszichofizikai mennyiséggel írhatjuk le (ezért mondják gyakran, hogy a „szín” három dimenziós). Hagyományosan a három érzetjellemző neve színezet, telítettség és világosság, a nekik megfelelő pszichofizikai ingerjellemzők pedig a domináns hullámhossz (nanométer), a színtartalom (százalék) és a fénysűrűség (nit vagy candela/m2). A gyakorlatban azonban a legtöbbször a színingerek esetében is a színezet és a telítettség elnevezéseket használjuk az első két jellemző esetében, ami azért nem minősíthető szarvashibának, mert a spektrumszíneknél a domináns hullámhossz egybeesik a valódi, fizikai hullámhosszal, a színtartalom pedig 100%-os, azaz “tiszta” színekről van szó. Csak a világosság (brightness) helyett honosodott meg, teljesen indokoltan a fénysűrűség (luminancia), bár az angolszász irodalomban gyakran keverik a kettőt.

Súlyozó függvények a fényméréshez és színméréshez

Leszögezhetjük tehát, hogy a fény- és színmérési feladatokban (ritka kivételektől eltekintve) mindig a pszichofizikai, azaz a látórendszerünk jellemzőivel súlyozott fizikai mennyiségekkel dolgozunk. Ilyenek pl. a fényáram (lumen), a fényerősség (candela), a fénysűrűség (cd/m2 vagy nit), a megvilágítás (lux) stb., illetve a színösszetevő vagy színmegfeleltető függvényekkel (CMFs – color matching functions) súlyozott színingerek három dimenziója (tristimulusos értékek). Ezekből azután levezethetők az ún. színkoordináták, és meghatározhatók a már említett domináns hullámhossz (az érzet szintjén: színezet) és a színtartalom (az érzet színtjén: színtelítettség), továbbá a fénysűrűség (az érzet szintjén: világosság), mely utóbbi egyébként egy egyszerű fénymérővel is megmérhető.

Nézzük először a fénymérést! Az emberi látás (pontosabban a „szabványos észlelő”) világosságérzékelése a hullámhossz függvényében, nappali fényviszonyokat feltételezve ezen az ábrán látható:

 

A nappali látás relatív spektrális világosságérzékenysége: a CIE láthatósági függvény (luminosity function vagy visibility function), szokásos jelölése V(λ). Maximuma kb. az 555 nm-es spektrumszínnél van. Első változatát 1924-ben szabványosították, azóta többször ellenőrizték és pontosították, főleg a kék tartományban. Ennek ellenére a legtöbbször ma is ezt a változatot használják. Értelmezése: az ugyanolyan energiájú sárgászöld fényt sokkal világosabbnak látjuk, mint a vöröset vagy a kéket. Vagy másképpen: a zöldes vagy sárgás fényt kibocsátó fényforrás lumenekben kifejezett fényárama (fényereje) ugyanolyan, wattban megadott teljesítmény mellett sokkal nagyobb, mint egy vöröses vagy kékes fényforrásé – ez utóbbié a legkisebb. A sötétben látás érzékenysége hasonló görbével írható le, de a függvény, és egyúttal a maximális érzékenység hullámhossza balra tolódik (507 nanométer).

Hogy gyakorlati kérdéseket is érintsünk, a fénymérő műszerek felépítése olyan, hogy a bennük található szenzor érzékenységi karakterisztikáját optikai szűrővel úgy módosítják, hogy az eredő érzékenység éppen a fenti láthatósági függvényt adja ki. A mért fényteljesítmény (fényáram) így éppen a szemünk érzékenységével súlyozott érték, és általában közvetlenül luxban (megvilágítás) vagy cd/m2-ben (fénysűrűség, luminancia) kapjuk meg a fényingermérés eredményét.

A színmérésre rátérve, a megoldandó feladat az volt, hogy a szemünk három különböző, a hullámhosszakra széles szávban érzékeny receptorának (L, M, S) jellemzőit tükröző súlyozó függvényeket kellett meghatározni. Még a 19. század folyamán az ún. trikromatikus elméletből kiindulva feltételezték, hogy a színek bármelyike kikeverhető három ún. alapszínből, ha ezek egymástól függetlenek (egymásból nem kikeverhetők). Ennek a feltételnek eleget tesz a vörös-zöld-kék (R, G, B) színhármas. Apró szépséghiba, hogy bizonyos színek mégsem keverhetők ki reális R, G, B színekből (de erről később). 

A szűkséges súlyozó függvények meghatározásakor a már említett vizuális színegyeztetés módszerét alkalmazták, azaz addig változtatgatták a három választott alapszín arányát, amíg az észlelő személyek nem jelezték az egyezést valamilyen adott spektrumszínnel. Guild és Wright egymástól függetlenül, eltérő monokromatikus, spektrálisan tiszta alapszínekkel végezték a vizsgálatokat, méghozzá úgy, hogy egymás mérési eredményeit nem is ismerték. Végül mindkét méréssorozat eredményeit átszámították a CIE által szabványosított ún. CIE RGB színtérbe, amelynek alapszínei mindkét vizsgálat alapszíneitől eltérőek voltak: a vörös hullámhossza 700 nm, a zöldé 561,4 nm, a kéké 438,5 nm volt. A végeredmény megdöbbentően meggyőző volt: a két kutató független vizsgálatai nagyon hasonló értékeket hoztak. A kapott függvények azonban csakis ezekkel az alapszínekkel meghatározott színrendszerben érvényesek, univerzális színmérő rendszer létrehozására csak nagyon körülményesen és kényelmetlenül lettek volna használhatók a negatív függvényértékek miatt (ami egyébként azt jelzi, hogy bizonyos színek a három alapszínből nem keverhetők ki).

A spektrális színinger-megfeleltető vagy színösszetevő (color matching) függvények a CIE RGB színrendszerben. Ezek a függvények csak ebben a színrendszerben érvényesek, és az alapszínei nem alkalmasak – mint ahogy egyetlen RGB színrendszeré sem alkalmasak – minden szín kikeverésére. Jelen esetben a görbék negatív szakaszai ugyanis (a vörösben, és kis mértékben a zöldben) azt jelzik, hogy ezekben a hullámhossz-tartományokban az alapszínek valamelyikét át kell vinni a célminta oldalára ahhoz, hogy a színegyezés létrejöjjön. Ez a színtér volt az első szabványosított RGB színtér (1931), amelynek azonban gyakorlati alkalmazása soha nem volt (a színegyeztető vizsgálatokat leszámítva). Magát a CIE RGB színtartományt egy másik ábrán fogjuk bemutatni. Ehhez azonban szükséges az e színtérből származtatott és máig széles körben használt CIE XYZ eszközfüggetlen, univerzális színtér, amely széles körben elterjedt mint vonatkoztatási rendszer (lásd később)

Három alapszín, additív színkeverés

Néhány egzotikus próbálkozástól eltekintve (négy vagy több alapszín használata a színes kép létrehozásához) ma kizárólag három alapszínnel (primary color) dolgoznak a síkpaneles megjelenítők (televíziók, monitorok, notebook és okoseszköz képernyők, signage kijelzők stb.), és a projektorok is. A lehető legnagyobb színtartomány létrehozásához a legalkalmasabbak a kijelző konkrét adottságaitól függő vörös, zöld és kék (R, G, B) alapszínek. Ezek közül egyik sem keverhető ki a másik kettőből. Az egyes kijelzőfajták alapszínei – az elérendő cél és/vagy a konstrukciós adottságok miatt – jó nagy eltéréseket mutathatnak egymáshoz képest, legalábbis natív, azaz fizikai alapállapotban. Azonban mindegyik az RGB színmodell keretein belül működik.

Ugyanígy a referencia- vagy vonatkoztatási színtereket, amelyeket a kijelzőkalibrálásnál viszonyítási alapként használunk, a saját R, G, B alapszíneikkel (és a fehérpontjukkal) definiáljuk. A legelső standard RGB referencia-színtér – amelyet fentebb már említettünk – a CIE RGB színtér volt, amelyet azonban ebbéli minőségében sohasem használtak, viszont kulcsszerepet játszott a színösszetevő vagy színmegfeleltető (color matching) függvények megértésében és meghatározásában ebben a konkrét színtérben, lásd a fenti ábrát (amelyek azonban az R, G, B alapszínek eltérő megválasztása esetén másképpen néznének ki).

Történetileg rögtön ezután (még 1931-ben) – felismerve a némileg önkényesen megválasztott R, G, B alapszínek használatából eredő (és egyéb) hátrányokat – a CIE szervezet körültekintő mérlegelés és praktikus megfontolások alapján szabványosította az univerzálisan használható CIE XYZ színteret, amelynek X, Y, Z alapszínei ugyan képzetesek (így optikailag nem realizálhatók), ám a számításokat és a színmérési problémák megoldását nagyon leegyszerűsítik. Ez a színtér szinte megjelenése pillanatában általánosan elfogadottá vált, és bár azóta több korrekciót végeztek rajta, sőt használatba kerültek más eszközfüggetlen színterek is, ennek ellenére (legalábbis a kijelzőtechnikában) a mai napig a legtöbben az eredeti változatot használják.

A kijelzőtechnikában, de más képalkotó eszközök esetében is az RGB (és egyéb) színterek színtartományának (color gamut) ábrázolására általában a most említett CIE XYZ színtér ún. xyY reprezentációját használják, ahol x és y az ún. színkoordináták, Y pedig a fénysűrűség. Az alábbi ábrán beszínezett, patkó vagy nyelv (horseshoe, tongue) terület a színek szemünk által érzékelhető tartományát szemlélteti két dimenzióban, a harmadik dimenzió (az Y fénysűrűség) egyszerű elhagyásával. Ezen belül bármely színpont x és y színkoordináti meghatározzák a színezet (hue) és a telítettség (saturation) színjellemzőket.  Tudnunk kell azonban, hogy minden egyes színpontnak van fénysűrűség értéke is, és az alapszínek fénysűrűségének aránya is pontosan meghatározott egy adott színtérben, enélkül a fehérpontot nem lehetne definiálni. A színtér eleve három dimenziót feltételez, a színtartomány pedig valójában egy színtest.

A CIE RGB 1931-es színtér színtartományát a berajzolt háromszög szemlélteti az xy színinger-diagramon. Mint látjuk, ezekkel az alapszínekkel a zöld-cián-kék terület nagy részének színeit nem lehet kikeverni. A színtér fehérpontja az ún. E-fehér, amely a teljesen egyenletes energieloszlású spektrumhoz tartozik. Miként magának a színtérnek, az E-fehérnek is csak elméleti (történeti) jelentősége van. A vörös, zöld, kék alapszínek fénysűrűségeinek aránya ebben a színtérben 1:4,59:0,06. Az alapszíneket ilyen arányban keverve adódik ki az E-fehér (egyenletes spektrális energiaeloszlású fehér)

Miért „csak” három alapszín?

A háromnál több alapszín használatával (maradva az additív színkeverésnél) nem az a gond, hogy technikailag megvalósíthatatlan lenne, hanem az, hogy a kijelzőnek alkalmasnak kellene lennie a pl. kamerából és egy teljes átviteli/közvetítői láncból álló rendszerből vagy mondjuk egy PC-ből érkező színes képjel korrekt feldolgozására. Ez azt jelentené, hogy nemcsak a kijelzőben, hanem a forrás oldalán, mondjuk a kamerában, továbbá az átviteli lánc minden részében is háromnál több alapszínt kellene használni, ami persze nem lehetetlen, de a belátható jövőben teljesen valószínűtlen, illetve egy ilyen rendszer bevezetése aránytalanul nagy költségekkel járna a remélt eredményhez képest. (A sikertelen próbálkozások is ezt bizonyítják. A teljes látható tartomány pontos reprodukálásához elméletileg végtelen sok tiszta (monokromatikus) alapszínre lenne szükség, közelítően teljes reprodukálásához pedig legalább öt-hat alapszínre.)

A hat alapszínnel létrehozott színtartomány (fehér hatszög) az x-y színdiagramon a látható színek 95,5%-át fedné le. A fekete vonallal határolt terült az ún. Pointer-gamut, amely a környezetünkben előforduló több mint 4000 színes objektum színeinek kimérésével készült. Ennek részletesebb magyarázatára még visszatérünk, mostani fejtegetésünk szempontjából nincs jelentősége (ábra: tftcentral.co.uk)

Maradjunk tehát az R, G, B alapszíneknél, amelyek – ha leszámítjuk az RGB monokromatikus lézerfényeket –, természetesen nem tiszta spektrumszínek, hanem egy-egy véges hullámhossz-tartományt foglalnak el. Ezeket minden mai elektronikus kijelző additív (összeadó) módszerrel keveri a színtartományán belüli bármely szín előállításához. Ez úgy történhet, hogy a kijelző felület adott pontján a meghatározott arányú R, G, B alapszínek fedik egymást (pl. a 3-chipes projektoroknál), vagy a nézési távolsághoz képest nagyon közel vannak egymáshoz (televíziók, monitorok stb.), vagy pedig időben gyorsan követik egymást (mint az egychipes DLP projektoroknál).

Az additív keverés mindig színes fényeket ad össze, szemben a nyomatok, papírképek készítésénél, festékek keverésekor, színszűrők beiktatáskor stb. használt – és egyébként bonyolultabb – szubtraktív (kivonó) színkeveréssel, ahol a megvilágító fényből bizonyos szín vagy színek „kivonódnak” (elnyelődnek), és a visszavert vagy szűrőn áteresztett fény színe határozza meg az eredményt. A nyomtatásban a szubtraktív színkeverés alapszínei a cián, a bíbor és a sárga plusz a fekete (CMYK), mely utóbbi azért kell, mert az alapszínekből nem igazán „jön ki” a megfelelő fekete. Ezen túlmenően a nyomtatásban olykor még külön kikevert plusz színeket (festékeket) is használnak, ha a CMYK színekből nem lehet kikeverni egy kívánt színt. De ez egy másik témakör…

Natív színtér, referencia-színtér, kalibrálás

Egy-egy konkrét elektronikus kijelzőnek tehát mindig van egy saját (eszközfüggő) RGB színtere vagy színtartománya, amelyet valamekkora háromszög területével szemléltethetünk a látható színek összességén belül (lásd a CIE RGB tartományt a színdiagramon). A mindenkori háromszög csúcspontjai éppen a konkrét kijelző R, G, B alapszínei.

Ugyanez vonatkozik azonban az elektronikus képforrásokra (fényképezőgép, kamera, PC, televízióadás, optikai lemezek stb.) is, nevezetesen, hogy valamilyen R, G, B alapszíneket használnak a színes kép létrehozásakor, rögzítésekor, közvetítésekor. Persze ezeket utólag esetleg korrigálhatjuk, áttehetjük másik színtérbe stb., de egyelőre maradjunk az alapproblémánál.

Ha ugyanis nem tudjuk, hogy a kép milyen színtérben készült, akkor teljesen lehetetlen a színhű megjelenítés bármely kijelzővel (hacsak a vakvéletlen nem játszik a kezünkre). Mindez röviden azt jelenti, hogy különféle szabványos ún. referencia-színtereket kellett definiálni a tv-műsorszórás (videokészítés), az elektronikus (digitális) fényképezés, a digitális filmkészítés stb. számára azért, hogy a megjelenítőket – legalább megközelítően – be tudjuk állítani az éppen adott színtér színeinek korrekt reprodukálásához. Ehhez persze lehetőséget kell teremteni (hardveresen és/vagy szoftveresen) a megjelenítő natív színterének és egyéb jellemzőinek módosítására. Ez maga a kalibrálás folyamata.

Van még egy komoly buktatója a színhű megjelenítésnek. A nézési körülményeket, közelebbről a kijelzőt érő környezeti fények erősségét és spektrális összetételét a végponton (a néző szobájában) nincs módunkban kötelezően előírni. Márpedig ez komolyan befolyásolhatja a mégoly pontosan beállított megjelenítő színvisszaadását, és a kép egyéb jellemzőit. Ezért a kalibrálás mai felfogása magába foglalja nemcsak a kiválasztott színtér minél pontosabb beállítását, hanem azt is, hogy a kalibrálás a megtekintési körülményekhez igazodjon.

Az ismertebb, ma már nem használt RGB referencia-színterek: CIE RGB (csak elméleti jelentősége volt), NTSC (az első színes televíziós RGB színtér, TV-készülékek tömeggyártásában sohasem használták), SMPTE-C (az NTSC megvalósítható változata standard felbontásban), EBU SD színtér (nagyon hasonló európai változat). Ez utóbbi kettő az SD televíziózás kiszorulásával elvesztette jelentőségét.

A HDTV (és HD videó, HD konzerv filmek) 1990-ben megalkotott RGB színtér-szabványa az ún. Rec.709 vagy BT.709, amely számunkra azért különösen érdekes, mert a ’90-es évek közepén a Microsoft, az Intel és más nagy IT cégek sRGB névre átkeresztelve (és a 0-255 kódtartományt kihasználva) ezt a színteret választották a PC programok és az Internet elsődleges (bár nem kizárólagos) színszabványául. A digitális fotózás lehetőségeit tágítja az Adobe RGB széles színtér. A digitális mozi színszabványa a DCI-P3, a legújabb UHD/4K felbontáshoz hozzárendelt színszabvány pedig az ún. Rec.2020. Ennek alapszínei az ajánlás szerint monokromatikus (spektrálisan tiszta, 100%-os telítettségű) színek, így ezt a színtartományt az RGB lézerprojektorokat leszámítva (ilyenekből valódi nagymozikban néhány példány működik a nagyvilágban) a mai napig semmilyen megjelenítőnek nem sikerült 100%-osan előállítania.

Néhány a manapság leggyakrabban használt nevezetes referencia-színterek közül: sRGB/Rec.709, Adobe RGB, DCI-P3 (a moziszabvány) és a 4K kijelzők legújabb színszabványa, a Rec.2020. Mivel a kijelzők még ez utóbbit nem tudják produkálni, a gyakorlatban elegendő helyette a DCI-P3 követelményeit teljesíteni. Az itt szereplő minden színtér fehérpontja a D65-ös, kivéve a DCI-P3-ast (bár az eltérés nem nagy, és a gyakorlatban itt is gyakran a D65-öst használják)

A színtartományok ábrázolásához mindeddig a CIE 1931-es xy színdiagramot használtuk, de elég gyakran feltűnik majd a szemléltetésben a CIE 1976-os u’v’ diagram is (a CIE LUV színtér sikbeli reprezentációja). Sokan ezt azért részesítik előnyben, mert az uniformitása lényegesen jobb, mint az xy diagramé (bár nem tökéletes). Mit jelent ez? Arról van szó, hogy az xy színdiagramon két, érzet szerint éppen megkülönböztethető szín távolsága egészen más a kék, a zöld és a vörös tartományban, és egyáltalán az egész diagram területén. Ez komoly torzulást hoz be a színek pontosságának vizuális megítélésekor (amikor a referenciapontokat és a mért pontokat összehasonlítjuk). Az 1976-os diagram ezt a hibát hivatott orvosolni. Ugyanez érvényes a szintén gyakran használt ún. L*a*b* (CIE LAB) színtérre is, amely tehát „uniform”, azaz vizuálisan „egyenlő közű” színtér, más szóval a geometriai távolságok tükrözik az érzet szerinti különbségeket (az uniformitás azonban itt sem tökéletes, bár messze jobb, mint a CIE XYZ színtérben).

A fenti „rövid” írásban még csak belekóstoltunk a kalibráláshoz szükséges háttérismeretekbe. Hamarosan következik a folytatás.

N. Á.

Legyen Ön az első hozzászóló

Várjuk hozzászólását!

Az Ön email címe nem kerül nyilvánosságra.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.