A színek és a fény mibenléte feltehetően mindig is foglalkoztatta az embereket. Többé-kevésbé megbízható feljegyzések, írások azonban erről a témáról legkorábban csak az ókorból, főleg a hellén korból maradtak fenn.
Az ókor
Akkoriban a tudományok még nem, vagy csak kivételesen váltak el egymástól, így leginkább a filozófusok foglalkoztak a színekkel – mint minden más természeti és társadalmi jelenséggel is (filozófia = a bölcsesség szeretete). Természetesen semmivel sem voltak kevésbé okosak, mint a későbbi korok kiemelkedő gondolkodói, de az ismereteik jóval korlátozottabbak, és a magyarázataik gyakran spekulatívak és misztikusak voltak. Ámde a görög filozófusok, csillagászok, matematikusok szellemi hagyatéka nélkül messze nem tartanák ott, ahol tartunk.
A görögök gondolkodók világképében központi helyet foglalt el az égbolt örök változatlansága. Hogy ennek mi köze a színekhez? Hamarosan kiderül. A Földön a dolgok létrejönnek és elpusztulnak, az égen azonban minden végleges és tökéletes. A Földön minden négy elemből áll (tűz, víz, levegő, föld), az égi objektumok, és maga az ég is egy ötödikből, az éterből. A csillagok (a Földhöz képest) örökké változatlan körpályán „keringenek”. Hét olyan objektum van, amelyek mozgása eltér a csillagokétól, ugyanis a csillagháttér előtt elmozdulnak: az akkor ismert öt bolygó, plusz a Hold és a Nap. Ezeket rögzítettnek képzelték a Földet körülvevő hét forgó gömbhéjhoz, a szférákhoz. A szférák láthatatlanok, illetve teljesen átlátszóak. A csillagok a hetedik objektumon, a Szaturnuszon túli legkülső, átlátszatlan szférához vannak rögzítve. Mindezt csak azért írtuk le, hogy jobban megértsük a színek egyik ókori értelmezését.
A görög filozófusok színmagyarázatában közös vonás, hogy a színek a fehér és a fekete, a világosság és a sötétség ellentétéből „bomlanak ki”. Így a fehéret és a feketét végpontnak tekintve próbálták meg a színek helyét megtalálni. Nagyon fontos azonban, hogy az ógörög szavak jelentését nem szabad szó szerint értelmeznünk. A fehér egyaránt jelentett világosságot, fényeset, telítettet, izzót, átlátszót, fémeset, tükrözőt vagy simát, míg a fekete sötétet, árnyékost, sötétséget, fakót, átlátszatlant vagy nyerset.
Püthagorasz (az első ember, aki filozófusnak nevezte magát) az i.e. VI. században a színek sorrendjét abból származtatta, hogy a Holddal kezdődő szférák alatt, a Földtől a Holdig van a tökéletlenhez hozzárendelt feketeség, a legkülső, tökéletes szférának pedig a fehérség felel meg. Ezen belül az egyes szférákhoz tartozó „fő” színek megfelelnek a szférák harmóniájának, amit egyébként a zenei harmóniákra is érvényesnek tartottak. (A zenei skálával való analógia később megjelenik Newton színelméletében is.) A fennmaradt, nem is közvetlenül Püthagorasztól származó illusztráció nehezen értelmezhető, nem tudjuk, miért gondolta Püthagorasz, vagy valamelyik követője, hogy pont ez a színek sorrendje a feketétől a fehérig. A Nap pályájához rendelt sárga (narancs) szín persze érthető. Sajnos a vázlaton nem minden szín azonosítható pontosan.
Püthagorasz elképzelésének illusztrációja. Középen a Föld (Earth), körülötte a „bolygóknak” (belülről kifelé: Hold, Merkur, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter és Szaturnusz) megfelelő szférák, plusz a csillagokat magába foglaló legkülső szféra. A „bolygók” tökéletes körpályán mozognak, és a keringési pályák között a szférák zenei harmóniája uralkodik. A színek is követik ezt a harmóniát
A későbbi filozófusok közül Platón és tanítványa, Arisztotelész foglalkozott behatóan a színekkel (különösen az utóbbi), az i.e. IV. században. Mindketten részletesen értekeztek a színkeverés rejtelmeiről és a színek sorrendjéről. Platón a Timaiosz c. művében az ízek, szagok és hangok után, a mű harmincadik fejezetében így ír a színekről: „Hátravan még az érzékleteknek egy negyedik faja, amely nagyszámú változatokat foglal magába, s ezeket meg kell különböztetni. Mindezeket színeknek hívjuk: lángok ezek, melyek az egyes testekből áradnak és részecskéik kellő arányban vannak a látósugár részecskéivel, úgyhogy észrevehetők… Így kell őket elnevezni: ami a látósugarat szétválasztja, az fehér, ami egyesíti, az a fekete.” A fejtegetés hosszasan folytatódik a színek keverésével, miközben a szemből kilépő „látósugarat” feltételez. Ám a színkeverés törvényszerűségeire nem kapunk helyes választ. Platón nagyságát természetesen ez nem kérdőjelezi meg. A kor ismereteinek szintjén lehetetlen volt megoldani a színkeverés problematikáját.
Arisztotelész kiindulópontja is a „fehér” és a „fekete” a színek létrehozásában. Elméletének részletes kifejtésére itt nincs elég helyünk, de a http://classics.mit.edu/Aristotle/sense.1.1.html webhelyen angol fordításban teljes terjedelmében megtalálható az érzékelésről szóló értekezése (On Sense and the Sensible) A színek így követik egymást: fehér, sárga, vörös, ibolya, zöld, kék, fekete. Ez az Arisztotelész-féle lineáris színskála vagy lineáris színdiagram. Megállapíthatjuk, hogy a négy „elemi” szín, a sárga, a vörös, a kék és a zöld (továbbá a bíbor) mind megtalálható a fehér és a fekete között, arra viszont csak spekulatív választ kapunk, hogy ezek hogyan, és miért ilyen sorrendben jönnek létre a fehérből és a feketéből. Arisztotelész természetesen úgy vélte (másokhoz hasonlóan), hogy a fény és a színek, mint mennyei sugarak, isteni eredetűek.
Arisztotelész lineáris színskálája mutatja, hogy szerinte milyen színeken át jut el a fehér a feketébe, illetve egyik szín a másikba
Arisztotelésznek ugyanakkor voltak ma is érvényes felismerései: pl. a fehér gyapjúra festett ibolya másmilyennek látszik, mint a fekete gyapjúra festett (színkontraszt), vagy egy hímzés színei másképpen mutatnak nappali fényben, mint gyertyafény mellett (amíg a színi adaptáció el nem tünteti az eltérést).
A középkor és a kora újkor
Spekulatív magyarázatokból később, a középkorban sem volt hiány, de a reneszánsztól kezdve – főleg a festőművészet, később a színes nyomtatás igényeit kielégítendő – egyre közelebb kerültünk a megfigyelésen és tapasztaláson alapuló „tudományosabb” megközelítéshez. A reneszánsz korából nem hagyhatjuk említés nélkül a polihisztor Leonardo da Vinci-t, aki először különböztette meg a „szubjektív minőséget” (a színérzetet) az „objektív minőségtől” (a színingertől), szakítva Arisztotelész színfelfogásával. A négy elemi színnek megfelelő négy őselemet, és a módosított lineáris színskálát azonban nála is megtaláljuk. Az általa „alapszínnek” tartott színek: fehér, sárga (föld), zöld (víz), kék (levegő), vörös (tűz) és fekete. (A kék-sárga, vörös-zöld párok, mint a színélményben egymást kizáró színpárok a XIX. század végén megjelennek Ewald Hering opponens színelméletében, amely szembement a rivális trikromatikus elmélettel.)
Leonardo lineáris színskálája a négy „elemi” színnel, végpontjain a fehérrel és a feketével
A Leonardo utáni másfél században többen próbálkoztak a színsorrendet tisztázó ún. „multilineáris” (kétdimenziós) színrendező rendszerrel, szakítva az arisztotelészi lineáris skálával. Mutassuk be, hogy miről is van szó:
Sigfridus Forsius rendszerének vázlata és részletei (1611), amelyen a fehér és a fekete közötti egyenesen a szürkék találhatók, és a négy elemi szín más-más „úton” jut el fehérből a feketébe. Valójában ezek a trajektóriák az adott színezetek egész skáláját reprezentálják a világostól a sötétig (ábra: David Briggs nyomán)
A Newton előtti legfejlettebb színrendező rendszer a lineáris színskálát, a multilineáris színrendszert és a trikromatikus rendszer csíráit egyesítő Francois D’Aguilon-féle „színdiagram”:
D’Aguilon színrendező rendszere egyesíti a lineáris, a multilineáris és – a zöld kiemelésével a lineáris sorból – egyfajta trikromatikus színskálát. Alul a zöldet látjuk, mint a sárga és a kék keverékét (ez csak szubtraktív keverés esetén lehetséges), a sárga és a vörös a narancsot, a vörös és a kék a bíbort adja. A sárga, vörös és kék „alapszíneknek” a festészetben kitüntetett szerepe van (ábra: David Briggs nyomán)
Opticorum libri sex (Optika hat fejezetben) címen D’Aguilon könyvet is megjelentetett a nézeteiről, Rubens gyönyörű metszeteivel illusztrálva. Rubens nagy híve volt D’Aguilon színelméletének, és pl. Angyali üdvözlet c. festményén Mária megfestéséhez a három „elsődleges” vagy „nemes” színt, Gábriel arkangyalhoz pedig a „másodlagos” (narancs, bíbor és zöld) színeket használta.
Rubens festménye, az Angyali üdvözlet
Valamennyi fent említett középkori és kora újkori, többé-kevésbé spekulatív megközelítés festőktől vagy a festészethez közel állóktól származott. Ahhoz, hogy a színek megértése túllépjen a (részben persze tapasztalaton alapuló) spekuláción, a fizikának, majd később a fiziológiának és a pszichológiának kellett besegítenie.
colorlove
Ajánlott források:
https://www.colorsystem.com/?lang=en
http://classics.mit.edu/Aristotle/sense.1.1.html
http://www.vexillumjournal.org/wp-content/uploads/2015/10/Lindsay-Aristotles-Theory-of-Colors.pdf
http://www.huevaluechroma.com/index.php
Legyen Ön az első hozzászóló